Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek

Jézus Krisztus szavai ezek tanítványaihoz szenvedése előestéjén. Jézus három éves tanítói életútja után elérkezett élete legnehezebb szakaszához. Tudta, hogy mi áll előtte, s tudta, hogy olyan teher fog a vállára nehezedni, melyet egyetlen ember sem volna képes elviselni. Mielőtt a bűnösök kezére adták, virrasztott és imádkozott. S ugyanerre hív minket is, mert életünk legnehezebb szakaszait csak így tudjuk majd átvészelni. Nem tudjuk mi áll előttünk, de a világ jelenlegi hitehagyására és keresztény ellenességére tekintve valószínű, hogy minket, igaz keresztényeket sem kerül el az a sors, mely Urunknak jutott osztályrészül. Ma a világ mindennek a halálát kívánja, ami igaz és tiszta, mert ennek tükrében látja meg saját bűneit és tisztátalanságát.

Krisztus Urunk ismerte és ismeri emberi gyengeségünket. A három legkedvesebb tanítványa, akiket maga mellé vett a Getszemáné kertben, hogy vele együtt virrasszanak és imádkozzanak, elaludtak. A lelkük ugyan készen állt, a testük viszont erőtlen volt. Nem voltak képesek egy órát sem virrasztani Urukkal.

S ezután mi történt? Jézus, aki vért verítékezett, miközben virrasztott és imádkozott, kibírta a rá nehezedő terheket. Elment egészen odáig, a Golgotáig, ahová minden ember bűnével megterhelten lehetetlen lett volna elmenni. A tanítványok pedig, akik elaludtak, akik nem virrasztottak és nem imádkoztak, elfutottak, még azt sem volt bátorságuk megvallani, hogy Jézushoz tartoznak.

Gyávaság, megfutamodás, s a kereszténység fel nem vállalása mind-mind abból következik, hogy gyengék vagyunk, mert keveset virrasztunk és imádkozunk.

A virrasztást nem feltétlenül kell szó szerint értenünk, bár az is bele tartozhat, hogy éjszakánkból adunk az Úrnak egy részt. Virrasztani legfőképp azt jelenti, hogy folyamatosan Jézussal élünk, az ő társaságát keressük életünk minden idejében, nem a világét. Aki sokat van így együtt Jézussal az lélekben megerősödik, s képes lesz olyan próbákat is kiállni, amelyeket azelőtt nem. Virrasszatok azt is jelenti: mikor mindenki alszik lelkiképpen, ti legyetek éberek. Éber lelkileg az, aki minden nap tiszta szívvel várja, hogy Ura előtt megálljon. A Lélek virrasztása és imája győzi le a test erőtlenségét. A virrasztást úgy is megfogalmazhatjuk, hogy időnk nagy részét a világosságra ( az Istenre) szenteljük, s nem hagyjuk magunkat altatni a világ sötétsége által. S aki virraszt és imádkozik, annak a segítségére siethet egy angyal (ahogy Urunknak a Getszemáni kertben), még ha emberileg egyedül is van.

Nagycsütörtök után viszont következik a Nagypéntek. Mindannyiunknak meg kell mászni a lelki életünk Kálváriáját, hogy Jézust elérhessük. Akkor lesz ő teljesen a miénk, ha mi felérünk a saját Kálváriánk tetejére. Sokszor félúton megrekedünk, mert félünk a ránk váró szenvedéstől, vagy nem tudjuk teljesen levetni óemberünket. De az Úr ilyenkor megkérdezi:" Nem akarsz felérni velem a csúcsra? Megelégedsz azzal, hogy félig légy az enyém?" Aki igazán szereti Jézust, az nem elégedhet meg a szeretet félig történő beteljesedésével. Itt van nagy szerepe annak, hogy mennyit virrasztunk és imádkozunk. Aki tud úgy virrasztani és imádkozni, mint az Úr az olajfák hegyén, annak lesz ereje felmenni a saját lelki Kálváriájára. Ez a Kálvária nem más, mint az önmegtagadás hegye. Amikor már nem azt keresem, hogy mi jó nekem, hanem azt, hogy mi jó másoknak. Ez Jézus követése a Kálváriára. Ő pont ugyanezt tette Nagypénteken. Teljes egészében megtagadta Isteni mivoltát, mint Isten adta oda önmagát, hogy megöljék. Mi is akkor lehetünk az övéi, ha megtagadjuk önmagunkat. 38Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám." -mondja az Úr (Mt 10,38).. Más helyen ezt mondja: »Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem. 24Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti életét énértem, megmenti azt."Lukács 9, 23-24.

Krisztus nem csak a virrasztásra és az imádkozásra, hanem az engedelmességre is megtanított minket Nagycsütörtökön. Arra, hogy elfogadjuk azt is, ami nagyon nehéz, ha az az Atya akarata: "Atyám.........ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te." Ez az önmegtagadás. Ezt kell nap, mint nap gyakorolnunk, hogy feljussunk a Kálvária tetejére. Az engedelmesség abban is megmutatkozik, hogy elfogadom azt az élethelyzetet, melyet Isten nekem adott. Bízom Istenben, hogy fog adni erőt a terheim elviseléséhez. A terheimet nem ledobom, hanem Krisztus erejét kérve viszem tovább. Ez az, amit igazi hitnek nevezünk. Krisztus kezét fogva fel merek menni olyan csúcsokra is, ahová az emberi gondolkodás szerint lehetetlen lenne. A félelem ennek a bizalomnak a hiánya, s ez akadályoz meg bennünket abban, hogy továbbmenjünk Jézussal.

Megrekedni félúton nem jó, mert így nem ismerhetjük meg a Jézussal való egyesülés csodálatos örömét. Ha feljebb akarunk jutni életünk Kálváriáján, akkor sokat kell virrasztanunk és imádkoznunk, hogy lelkünk erőssége legyőzze testünk gyengeségét, az újemberünk legyőzze az óemberünket, azaz engedelmeskedni tudjunk Istennek Ez a csata az ó- és újember között életünk utolsó napjáig folyik. Csak virrasztva és imádkozva nyerhetjük meg ezt a csatát. Adja Isten, hogy a virrasztás és imádkozás legyen mindennél fontosabb életünkben!