Mindent kárnak és szemétnek ítélek, hogy Krisztust megnyerjem

Mennyit birtoklok ma Krisztusból? Mit ítéltem idáig szemétnek a régi életemből, hogy Krisztust megnyerjem? Mikor érhetem el azt, amiről Pál apostol beszél: " 7De ami számomra nyereség volt, azt veszteségnek tartottam Krisztusért. 8Sőt, mindent veszteségnek tartok Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének mindent fölülmúló voltáért. Őérte mindent veszni hagytam, és szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerjem."Fil 3,7-8

A hívő ember élete egy folyamat. A világtól Krisztus felé tart. Minél jobban megismeri szerető megváltóját, annál inkább vágyik őt mind jobban birtokolni, s annál értéktelenebbnek tart minden világi értéket. A világot és Krisztust egyszerre nem lehet birtokolni. Ha a világé vagyok nem lehetek Krisztusé, s ha Krisztusé vagyok nem szolgálhatok többé a világnak.

Azt az utat, melyet Krisztus az emberiség felé megtett, nekünk is meg kell tennünk őfelé: " szegénnyé lett, bár gazdag volt, " 2 Kor. 8,9.

Jézus Krisztus a mennyei dicsőség gazdagságáról mondott le, és szegénnyé lett értünk, hogy nekünk adhassa a mennyei gazdagságot. Nekünk is el kell hagyunk a földi gazdagságot (ez alatt értendő minden: pénz, szórakozás, testi élvezetek, stb.), és szegénnyé kell lennünk, hogy ő meg tudjon gazdagítani minket a mennyei dicsőség kincseivel. Jézus gazdagságának kimeríthetetlen tárháza olyan , hogyha abba egyszer igazán és áthatóan betekintenénk, soha semmi másra nem vágynánk, mindent hátunk mögé dobnánk, hogy azt már itt a földön örökölhessük. Aki egy kicsit is megízlelte azokat a lelki kincseket, amelyet Jézus ad, nem vágyik másra, csak hogy azokból minél többet birtokolhasson.

Ha a világhoz most még nagy vonzalom fűz, az azt jelenti, hogy nem ismerjük az Isten gazdagságát. Jézus azért jött, hogy meggazdagítson minket. A legcsodálatosabb mennyei ajándékok vannak nála. Számunk-e időt rá, hogy közel menjünk hozzá és megízleljük őket? Vagy az ajándékozónál hagyjuk az ajándékot, melyet számunkra készített, és koldusként vándorlunk tovább a világ vonzalmai közt?

Az Ószövetség említ egy történetet, melyben egy ember a számára a világon legdrágábbat is képes lett volna feláldozni Istenért. Ábrahám odakötözi fiát, Izsákot az oltárhoz, és felemeli rá kezét, hogy áldozatként megölje. Arról a gyermekről, akire oly hosszú ideig várt, akit oly nagyon szeretett, képes lett volna lemondani. Isten minket ma nem állít ilyen próbák elé, de Ábrahám története példaként állhat előttünk arra vonatkozóan, mit jelent lemondani arról, akit vagy amit nagyon szeretünk, s hogyan lehet elszakadni mind attól, amit a világon birtoklunk.

Mondhatjuk, hogy a megtérés nem egy egyszeri esemény, hanem egy hosszú folyamat, melyben egyre inkább elszakadunk a világtól, és egyre inkább az Isten dolgai felé fordulunk. Akik úgy kívánnak jó keresztények lenni, hogy a megtérésük után ugyanolyan intenzitással mozognak a világ dolgaiban, mint azelőtt, azok nem értették meg az Isteni gazdagság mibenlétét. Egyszerre kívánják birtokolni Krisztust és a világot is, de nem veszik észre, hogy miközben a világ dolgai után futnak, mennyire szegényes az Istennel való kapcsolatuk. A megtérés mindig egy átformálódás kell, hogy legyen. Amit idáig jónak tartottam, azt ezután szemétnek ítélem, s amihez idáig nem vonzódtam, a legfőbb jónak és a célomnak tekintem. Ez meg kell nyilvánuljon az erkölcsi megítéléseimben, a cselekedeteimben, az időtöltésem tárgyában is.

Ha gondolkodásunkban, cselekedeteinkben, szavainkban, időtöltéseinkben nem különbözünk a világtól, akkor a megtérésünk nem valódi.

Ha viszont már láthatóan elindult életünkben ez a változás, elkezdtünk különbözni a világtól, akkor jó úton vagyunk afelé, hogy elérjük Krisztust, s ha nagy az igyekezetünk eljuthatunk oda, ahová az apostol: mindent szemétnek ítélünk, és Krisztust teljesen megnyerjük.