Kitárni szívünk az Úr előtt

Gyakran használt szófordulat ez hívő körökben: kitárni szívünk az Úr előtt. Mit jelenthet ez valójában? Az ember, szíve, belsője olyan, mint egy sok szobából álló nagy kastély. Mindegyik szobában őrzünk valamit, örömet, bánatot, tisztaságot, haragot, s még oly sok mindent, amit még magunknak sem merünk bevallani. Mi magunk sem ismerjünk szívünk valamennyi rejtekét.

Isten előtt azonban semmi nincs rejtve az ő világossága az, mely mindent napvilágra hozni képes, de az ember mindazt, ami kellemetlen számára, vagy amit a külvilágnak nem szívesen mutogat, szereti zárt ajtók mögé dugni. Igazából meg kell, hogy valljuk magunk előtt, hogy sem mi, sem a külvilág nem olyannak lát minket, mint amilyenek valójában vagyunk. Az pedig nem kétséges, hogy a valós kép elkeserítőbb, mint amit a külvilág, vagy mi magunkból látunk. Magunkkal kapcsolatban mindig szépítjük a dolgokat: én rendezett vagyok, én szép vagyok, nem látod? De te szépnek tűnő lélek, mi van a te bezárt szobáidban?

Ha nem szeretnénk továbbra is hazugságban élni, szükséges, hogy egyszer, aztán azt rendszeresen újból megismételve, engedjük szívünket teljesen átvilágítani annak az Istennek, akinek célja nem az, hogy ítéletet mondjon életünk rendetlensége felett, hanem az, hogy megtisztítsa és rendbe hozza azt. Ő az egyetlen, akit be szabad, de be is kell engednünk szívünk legrejtettebb zugaiba.

Hogyan történhet ez? Biztosan nem egy összecsapott gyónás előtti lelkiismeret vizsgálattal, mint ahogyan ezt leggyakrabban szoktuk. Ahhoz, hogy Isten világossága átjárhassa szívünket, idő, csend, és Isten iránti teljes bizalom kell. Kérnünk kell Istent, hogy ítélje meg életünket. S itt nem az elítélésről van szó, hanem különbségtételről jó és rossz közt. Egyedül az isteni világosság képes rávilágítani az életünkben eddig fel nem ismert tisztátalanságokra. Ezek nem mindig szerepelnek a lelki tükrökben. Attól jóval messzebbre kell mennünk. Kérhetjük pl. azt, hogy a szentségházban a kegyelem trónján ülő legszentebb Eucharisztia küldje el sugarait és világítsa át szívünket teljesen, és láttassa meg velünk, mi az, ami Istent még bántja, sérti a mi szívünkben. Lehet, hogy az isteni világosság viaskodni fog a tisztátalanságot elfedő és védő hazugsággal. Lehet, hogy óriási lelkiismereti kétségeink és harcaink lesznek. De ezeket muszáj megvívnunk. S leginkább ott érdemes keresgélnünk, ahol már hosszú ideje kétségek gyötörnek, többek közt azért is, mert az egyik ember (esetleg pap) azt mondta, hogy így rendben vagyunk, de egy másik ember (esetleg pap) ugyanarra a dologra azt mondta, nem kedves Isten előtt. A lelkiismeretet ilyenkor könnyebb megnyugtatni a számára látszólag kedvezőbb vélemény elfogadásával, de egy igazi lelkiismeret vizsgálat be kell, hogy engedje ezekre a helyekre az Isteni világosságot, és minden saját és idegen ítéletet és véleményt félre téve késznek kell lenni elfogadni a leghatalmasabbnak, Istennek az ítéletét. Ma olyan világban élünk, mikor a katolikus Egyházon belül az ember ugyanarra a lelkiismereti problémára más-más ember (esetleg pap) szájából egészen eltérő válaszokat kaphat. Oly sok embert gyötörhet ma napjainkban ez a probléma. Mi az igazság? Az igazság mindig Isten világosságánál tárul fel. Kitárni szívünket Isten előtt azt jelenti: Itt vagyok Uram előtted lelkileg teljesen lecsupaszítva, vizsgálj meg engem. Ítéld meg te magad lelkem minden bizonytalanságát. Te magad mondd ki, mi a jó és mi a rossz. S amit mondasz, azt én feltétel nélkül kész vagyok elfogadni.

Persze ez nem azt jelenti, hogy ne legyen egy jó és igaz lelki vezetőnk, hiszen kevés embernek olyan a lelki kapcsolata Istennel, hogy mindent egy szóból megértene. Életünk alapos átvilágítása viszont elengedhetetlen. Miután ez megtörtént, azután érdemes a még mindig meglévő bizonytalanságainkat a pap, lelki vezető elé vinni.

S miért is kell, hogy életünket tökéletesen átvilágítsa Isten? Azért, mert földi életünk minden perce egy nagy felkészülés. Felkészülés életünk legnagyobb találkozására a Vőlegénnyel, Jézussal. Talán nem túlzás azt állítani, hogy földi életünket arra kaptuk, hogy felkészüljünk az azt követő életre. Mindannyiunknak meg kell egyszer állnunk Jézus Krisztus előtt szemtől szemben, s akkor már kristálytisztán fogjuk látni, hogy mi az, amivel őt megbántottuk. Jó cselekedeteink nem mentenek fel minket az elkövetett hibáink (bűneink) következménye alól, bár a Szentírás azt mondja, hogy a szeretet sok bűnt elfedez. Miért is kéne szégyenkeznünk rútságunk miatt a Vőlegény előtt, mikor egy életet kaptunk rá, hogy felkészítsük magunkat erre a csodálatos találkozásra?

Életünk átvilágítása egyszer mindenképpen meg fog történni Isten ítélőszéke előtt. Ha okosak vagyunk, akkor erre már most itt készülünk. Oly sok ember átrohanja az életét, mulandó dolgok körül forogva, s oly sokan oly felkészületlenül érkeznek meg Uruk elé. Nekünk ma még van időnk, tárjuk ki szívünket Isten előtt, engedjük, hogy saját lakhelyét ő maga tegye tisztává. Az Urat igazán szívünkbe fogadni csak akkor tudjuk, ha előtte készek voltunk megmutatni magunkat neki teljesen. Ne késlekedjünk életünk nagy átvilágításával! A szeretet gyakorlása mellett ez életünk egyik legfontosabb feladata.