Úgy szerette Isten a világot ......

"Ezért az Úr maga ad nektek jelet: Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmánuelnek nevezi, ami annyit jelent: Velünk az Isten."Iz. 7,14.

Izajás prófétán keresztül ígéretet kaptunk Istentől Jézus Krisztus érkezésére. Több szempontból is jel ez számunkra. Isteni jel , mert Jézus Krisztus fogantatása a szűzi méhben egy megismételhetetlen különleges Isteni beavatkozás ( kegyelem) eredménye.  De Jézus Krisztus megtestesülése és születése sokkal inkább Isten szeretetének a jele.

Hol kell ebben meglátnunk Isten szeretetét? Tudjuk, hogy a Paradicsomban Isten és az ember tökéletes szeretet kötelékben, harmóniában élt egymással. Az áteredő bűn következtében azonban az ember elveszítette az Isten barátságát, többé nem élhetett az Istennel közösségben, a szenvedésekkel teli világba űzetett, a Paradicsomi boldogságtól távol. Láttuk aztán, hogy az Istentől elszakadt emberrel mit tett a világ Fejedelme, milyen távol került az ember paradicsomi állapottól. Isten viszont mégis úgy döntött, pontosabban a Szentírás tanúsága szerint már a kezdetektől fogva tudta, hogy ebbe az Istentől elszakadt világba egyszer el fogja küldeni Fiát. Az ártatlan Bárányt a ragadozó farkasok közé. Az emberekhez, akikkel korábban bűneik miatt nem vállalt közösséget, most legdrágábbikját, egyetlen Fiát küldi el. Miért teszi ezt Isten? Az ember fontosabb számára, mint a saját Fia? Érdemes ezen elgondolkodnunk.

Sőt az Isten még ennél is tovább megy. Nemcsak egy rövidke időre küldi Fiát, hanem egyenesen azt mondja a Szentírás: Jézus születésétől egy új időszámítás kezdődik, Emmánuel, azaz innentől kezdve ismét örökre velünk van az Isten. Jézus bár a mennybe felszállott, de szent Testével és Vérével ma is valóságosan köztünk van egészen az idők végezetéig. Amit tehát az ember a bűnbeeséskor elveszített, azt Jézus Krisztus születésével visszakapta, Ismét közösségben élhet az Istennel. Mindezt pedig úgy vállalta Isten, hogy tisztában volt vele, Fiát a kitaszítottság és a halál veszélye fenyegeti a Földön. Jézus Krisztus pedig úgy hagyta ajándékul nekünk szent Testét és Vérét, hogy tudta, mennyi szentségtörésnek és megaláztatásnak lehet majd kitéve. Ebben láthatjuk meg leginkább Isten irántunk tanúsított szeretetét. 

Jézus Krisztusban a szabadító jött el közénk. A szabadtó szó megértéséhez azonban fontos ismernünk, hogy kik is vagyunk. Mikor az emberi élet megfogan, létrejön a testünk kezdeménye, de Isten az, aki életünk első pillanatában lelket lehel belénk. Test és lélek vagyunk egyben. Testünk a bűnös természetet hordozza a bűnbeesés óta, lelkünk pedig ennek a bűnös testnek a foglya. A bűnös test vége mindig a halál. Testünk látható valósága, melyet ma oly gondosan ápolgatunk, gondozgatunk, egykor az enyészeté lesz. Lelkünk azonban, melyet fogantatásunkkor Isten lehelt belénk , örök életre lett teremtve. Mennyivel inkább a lelkünk épsége, tisztasága és szabadsága kellene, hogy a középpontban legyen! Jézus azért jött, hogy halhatatlan lelkünket kiszabadítsa a halandó test fogságából. Mikor Jézus megszabadít, a test többé már nem Úr a lélek felett, hanem a szabad lélek irányítja a bűnös természetet örökölt testet.

Ez a szabadulás, melyet már a próféták hirdettek: Jézus szabadulást hoz a foglyoknak.

Azt is érdemes észre vennünk, hogy Jézus, a világmindenség Ura, azért vállalta, hogy Ő mint Isten, az emberi test keretei közé szorítassék, hogy a mi lelkünk, ami eleve az emberi test bűnre hajló keretei közé szorítva született, felszabaduljon annak fogságából, s az isteni természethez hasonló, szabad életet éljen. Feltámadásával pedig bizonyosságot tett arról, hogy egykor  a mi halandó testünk is az övéhez hasonló halhatatlanságot fogja örökölni. 

Az első Betlehemi éjszakán igen nagy ajándékot kaptunk tehát. A betlehemi jászolban már benne volt a mi szabadulásunk ígérete, Jézus Krisztus megtestesülése pillanatától pedig egészen az idők végezetéig velünk lesz az Isten. Istennek legyen hála mindezért!