Isten, aki közel engedte magához népét

Sokunknak problémát jelent az ószövetségi haragvó és büntető Isten képet összeegyeztetni az újszövetség irgalmas Istenével. Talán nem is lehetséges ezt teljes egészében megtenni. Mégis próbáljunk kicsit mélyebben elmerülni ebben a témában. Manapság sokan próbálkoznak a haragvó és büntető Isten képét teljesen kitörölni az emberek emlékezetéből, hivatkozva egyedül az ingyenes ( sokszor a bűnbánat szükségességét sem említő) Isteni irgalomra. Isten valóban irgalmas, hosszútűrésű és megbocsátó, de ha mi arcának csupán mindig ezt az oldalát szemléljük, végül eljuthatunk arra a hamis álláspontra, ahol napjainkban a kereszténység egyre nagyobb tömegei állnak, miszerint szimbolikusnak tekinthetünk olyan valóságosan megtörtént ószövetségi eseményeket, mint az vízözön, vagy Szodoma és Gomorra pusztulása, végül pedig eljuthatunk arra a meggyőződésre, hogy a pokol sem létezik, sőt a bűn is elveszíti jelentőségét.

Nem helyes Istenről önmagában azt sem állítanunk, hogy ő csak irgalmasan szerető, de azt sem hogy csak haragvó és büntető. Arcának e két oldalát mindig együtt kell szemlélnünk.

Néhány dolgot rögtön az elején le kell szögeznünk. Olyan tények ezek, melyek örök időkre érvényesek. Az első, amiben biztosak lehetünk az, hogy Isten valamennyi gyermekét egyformán szereti, s meg akarja menteni. A második az, hogy Isten parancsai az idők folyamán nem változtak, és a bűnre Isten ma éppen úgy haragszik, mint a kezdetekben. Ezek függvényében nézzük meg az Ószövetség és újszövetség Istenének látszólag önmagának elenne mondó voltát, s bontakoztassuk ki belőle azt, hogy ez a kettő miért is fér meg egymás mellett, és hogyan egészíti ki egymást.

Mindaz, amit Isten Mózesnek a kinyilatkoztatás hegyén köbe vésve átadott, az maga az Isten, és az ő teljesége. A Tízparancsolatban benne van az Isten és az ember örök szövetsége. Ez a szövetség viszont csak akkor marad fent örökérvényűen, ha mindkét fél, azaz az Isten és az ember is hű marad e szövetéghez. Érdekes párhuzam, hogy a zsidó nép éppoly tisztelettel és áhítattal vette körül a Tízparancsolatot tartalmazó frigyládát, mint ahogyan az Újszövetség az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztust. Ugyanúgy, ahogyan Isten a saját kezével írta rá a kőtáblákra a Tízparancsolatot, saját kezének erejével változtatja az ostyát és a bort Krisztus Testévé és Véréve. Egy személyes Isteni beavatkozás eredménye az, amit egykor és ma a templomaink szentélyében őrzünk.

A jeruzsálemi templom szentek szentjében-ahol az Isteni törvényeket tartalmazó frigyláda volt elhelyezve, magát a megközelíthetetlen Istent tisztelték." Miután elkészült a jeruzsálemi templom és minden felszerelése, Salamon király összehívta magához Jeruzsálembe a választott nép elöljáróit, a törzsek összes vezetőit és Izrael fiainak összes nemzetségfőit, hogy felvigyék az Úr szövetségének szekrényét Dávid városából, vagyis a Sionból.........Azután a papok bevitték az Úr szövetségének szekrényét a helyére: a templom belső részébe, a szentek szentjébe, a kerubok szárnyai alá. A kerubok ugyanis kiterjesztett szárnyakkal álltak a frigyszekrény helye fölött, és felülről befedték a szekrényt és annak hordozó rúdjait. A frigyszekrényben nem volt semmi más, mint az a két kőtábla, amelyeket Mózes helyezett el benne Hóreb hegyénél, amikor az Úr szövetséget kötött Izrael fiaival az Egyiptomból való kivonulás után. Amikor a papok kijöttek a szentélyből, felhő takarta be az Úr házát, úgyhogy a papok nem is állhattak szolgálatba a felhő miatt, mert az Úr dicsősége betöltötte a templomot. Ekkor Salamon azt mondta:Az Úr megmondta, hogy a felhőben akar lakni; azért a ház, melyet lakásul építettem neked, állandó, örökös székhelyed lesz."1Kir 8,1-7.9-13 Talán az Újszövetségre és az Eucharisztiára utalva, a szentek szentjében a zsidó nép pusztai vándorlása során kapott mennyei manna is jelen volt a kőtáblák mellett.

A jeruzsálemi templom szentek szentjébe csak évente egyszer és egyedül a főpapnak volt szabadott bemennie áldozatot bemutatni engesztelésül a nép összes bűnéért. A templom eggyel kijjebb eső terébe, a szentélybe is csak a papoknak volt szabadott belépniük. Ezen a helyen adta hírül Gábriel arkangyal Keresztelő János leendő születését, édesapjának, Zakariásnak: "8Történt pedig, hogy amikor osztályának rendjében papi szolgálatot teljesített az Isten előtt, 9s a papi szolgálat rendje szerint sorsvetés útján rá került a tömjénezés sora, bement az Úr templomába, 10miközben az egész népsokaság kívül imádkozott az illatáldozat órájában. 11Akkor megjelent neki az Úr angyala, és megállt a tömjénoltár jobb oldalán. 12Ennek láttára Zakariás zavarba jött, és félelem szállta meg. 13Az angyal ezt mondta neki: »Ne félj, Zakariás, mert meghallgatást nyert könyörgésed; feleséged, Erzsébet fiút szül neked, és a nevét Jánosnak fogod hívni." Lukács 1.  Sem az ideje sem a helye nem véletlen ennek a találkozásnak, hiszen azon a helyen, a templom szentélyében, félúton a megközelíthetetlen Isten és a bűnös ember közt, és Jézus Krisztus működését közvetlen megelőzve adta hírül Isten Keresztelő János születését. Ő volt az előkészítője annak az útnak, Jézus Krisztus útjának, aki az ó és újszövetséget egybe forrasztotta. Jézus Krisztuson keresztül érthetjük meg, hogyan és mi módon szabadulhatunk meg Isten haragjától, s juthatunk el Isten megbocsátó irgalmáig.

Az Ószövetség templomi szertartásait megismerve, szemünk lé tárul az a végtelennek tűnő hosszú út, ahol Isten szinte a megközelíthetetlenség állapotból, az egészen közeli testi- lelki egyesülés állapotába engedte az embert önmagával. Első lépésben a megtestesült Fiú Istent küldte el közénk a mi megváltásunkért, majd az Eucharisztia szentségében engedte Fiának olyannyira megalázni magát, hogy az ember napi tápláléka legyen.

De vajon az a tény, hogy a megközelíthetetlen Isten, ennyire közel engedi magához népét, jelentheti-e azt, hogy Isten többé nem haragszik a bűnre, s megszűnik emlékezni arra a szövetségre, melyet Mózes és a törvénytáblák által kötött népével? Jézus Krisztus megváltó műve pedig minden további feltétel nélkül irgalommá változtatta Isten haragját? Nem. Isten haragja ugyanis mindig azért sújtott le az emberiségre, mert azok megfelejtkeztek az ő rendeleteiről. Az irgalomnak pedig feltétele az őszinte bűnbánat, s a bűnbánat és bűnbocsánat együttesen fordítják el az emberről Isten haragját.

Isten arcának csupán csak az egyik oldalát látja az, aki ma egyedül az Isteni irgalmasságot hangsúlyozza. Hamis, vagy fél Istenkép az ilyen, mert a bűnre haragvó Istenről megfelejtkezve jelentéktelenné válhat minden rossz cselekedet és annak minden következménye, a pokol létezésének ténye, és elfogadottá válhat a bűnös életmódban való megmaradás. Az a téves elképzelés alakulhat ki Istenről, hogy ő ma már a bűnbánatot sem tekinti elengedhetetlennek ahhoz, hogy gyermekeivel mély és szoros kapcsolatba lépjen.

Az újszövetségi irgalmas Isten kép tehát nem felváltja, hanem kiegészíti azt az Istenképet, melyet az Ószövetségből haragvó és büntető Istenként láthattunk .

A megközelíthetetlen Isten azért küldte el Fiát, mert fel akarta oldani azt a távolságot, mely közte és gyermekei közt volt. Az embernek ugyanis ez volt az eredeti  természetes állapota, erre teremtette őt az Atya. Az Isten közelségében, vele meghitt és bensőséges kapcsolatban élt a Paradicsomban, egészen addig, míg a bűn el nem szakította Istentől. S éppen a bűn miatt lehetetlenség az embernek félelem nélkül megállnia Isten előtt. A félelem nem az Isten személye miatt van az emberi szívben, hiszen tudja, hogy Teremtője végtelenül szereti őt. Ha a lelkiismeretünk ép, a saját bűnös állapotunk okozza az Istennel szembeni félelmünket. Ismertem egy történetet, egy kisfiúról, akinek az Édesapja egy nagyon kedves mosolygós ember volt. Mindenki ilyennek ismerte. A kisfiúnak egy nap sikerült valami rosszat elkövetnie az iskolában, ami miatt beírást kapott. Szó szerint megdermedve, apró léptekkel indult el hazafelé aznap. Mindenki látta rajta, hogy nagyon fél az Édesapjával való szembesüléstől. Meg is kérdezték tőle: baj lesz otthon? Ühüm- felelte, és továbbra is félénk és bizonytalan léptekkel folytatta útját. Ez a kisfiú ismerte az Édesapja arcának haragvó oldalát is. Nem tudjuk mit kapott otthon, de biztosan nem dicséretet és vállveregetést. Ennek a kisfiúnak nem volt kétsége afelől, hogy szeretik és meg fognak neki bocsátani, de tudta azt is, hogy az elkövetett tetteinek a következményeit vállalnia kell. Tudta mi a rossz és tudta mi a jó. Tudta mi jár a rosszért és mi jár a jóért. Ma már nagyon kevés ilyen édesapa van. És valóban, ez az édesapa szerette a fiát, meg is bocsátott neki, bár valószínű, hogy egy két pofon elcsattanhatott otthon, de ez nem törölte el az ő fia iránt érzett szeretetét. Szülői felelősségénél fogva éreztette vele, hogy mi jár a rosszért, hogy a fiúba mélyen belerögzüljön a jó és a rossz közti különbség. S látva e komoly bűnbánatot mely apa lenne az, aki nem bocsátana meg?

A mai vallásosságból és Egyházból ez a motívum hiányzik. Mintha az Isten bűn iránti haragja kiiktatná az Isteni szeretetet és irgalmat. Valami olyannak tartják, amiről nem szabad beszélni, mert félelmet kelt az emberekben. Az irgalmas Isten képe sokkal szimpatikusabb. Ehhez az Istenhez bárki mer közeledni. Ide tulajdonképpen még komoly bűnbánat sem kell.

De mondjunk el egy másik valós történetet, Isten arcának másik oldalát is bemutatva. Nemrég olvastam, hogy a Passio című film Barabása, tisztes nevén Pietro Sarubbi hogyan tért meg a film forgatása alatt. A színész elbeszéli, hogy a forgatás egy pontjától kezdve, már nem alakítania kellett a szerepét, hanem élni, mert lélekben teljesen eggyé vált Barabással, a bűnös emberrel. Ekkor jelent meg a Jézust szintén tökéletesen alakító Jim Caviezel, s kettejük tekintete találkozott. " Ahogy rám nézett nem volt a tekintetében harag sem gyűlölet, csak irgalom és szeretet." S attól a pillanattól fogva a Barabást alakító színész életében, minden megváltozott, ahogyan ő fogalmazott. A szerető és irgalmas Isten tekintetével találkozva döbben rá az ember saját gyarlóságára, s ez indítja el benne a bűnbánatot és megtérést.

Az Isten, akit fél megközelíteni a bűnös, ugyanaz az Isten, akinek elég a tekintetével találkozni, s máris a szeretet és az irgalom vonzásába kerülünk. Lehetséges ez? Igen. A kettő egymást egyáltalán nem zárja ki. Sőt mi értelme az irgalmat emlegetni, ha nincs bűn és nincs annak semmi következménye? Mert ha így lenne, akkor már nem is irgalomról kellene beszélnünk, hanem egy mindent elnéző vak szeretetről. Valami olyanról, mint a vak szerelem, ami a másik rossz tulajdonságait észre sem veszi, vagy ha észreveszi, elnézi, mintha ott sem lenne.

Isten látja a bűneinket, de a jóra való törekvésünket is. Haragszik a bűnre, de végtelenül irgalmas az őszinte bűnbánó lélekhez. Hogyan is kerültünk akkor  ilyen közel az Istenhez? Kinek az érdeme ez? Jézusé az érdem.

S hadd ragyogjon itt fel újra a legnagyobb próféta , Keresztelő Szent János neve. Ő ugyanis a legfontosabb emberi kapocs az ó és újszövetség közt. Ha egy mondattal kellene leírnunk működését, úgy fogalmazhatnánk, ő volt az, aki a Megváltó Krisztust már az anyaméhtől fogva ismerte, és a Jézusi irgalom legfőbb előkészítője volt azáltal, hogy a bűnbánatot hirdette. Isten eljövendő haragjáról is beszélt mindazoknak, akiknek a bűnbánat kegyelme nem kellett. Ő volt az Ószövetség utolsó nagy alakja, akit az Újszövetség megalapítója, Jézus Krisztus követett. E két személy tökéletes folytonosságban követte egymást, s törés nélkül vezette át Isten népét az  Újszövetségbe. Jézus semmit nem tett érvénytelenné abból, amit Keresztelő Szent János hirdetett, hanem az irgalmasság legfőbb művével egészítette ki. Mindazok megmenekülnek Isten haragjától, akik az ő megváltó művének kegyelmeit elfogadják. Mikor Jézus kilehelte lelkét a kereszten, a jeruzsálemi templom kárpitja, mely a szentek szentjét választotta el a külvilágtól, felülről lefelé kettéhasadt. Ez jelezte azt, hogy Isten megnyitotta a mennyországot a bűnös ember számára. Isten többé nem megközelíthetetlen, nem kell tőle félni, mert aki a Bárány vérében megmosdott, irgalmat nyert. Így kerülhetett a bűnös ember Jézus Krisztus által Istenhez ennyire közeli állapotba. Így járulhatunk a szentmisén félelem nélkül Isten oltárához, s így vehetjük magunkhoz Jézus szent Testét és Vérét. Így közelítheti meg bárki félelem nélkül az újszövetségi szentek szentjét.

Isten igazságos, ami azt jelenti, hogy a bűnt megbünteti. Amennyiben bűneinket megbánjuk, és hisszük, hogy helyette egyetlen Fiát büntette meg Isten, irgalmat nyerünk.

Isten irgalmassága viszont csak ott tud érvényesülni, ahová előzőleg Isten igazsága beragyogott. Az igazság pedig olyan világosságot ad, hogy minden rejtett vétket napvilágra hoz. Isten Báránya csak azokat a bűnöket tudja elvenni, amit odaadnak neki. Amit meg kívánnak tartani, azt nem tudja elvenni. Az isteni irgalom csak ott tud működni, ahol a bűnt megutálták. Isten haragja így válik Jézus Krisztus által, simogató irgalmas kézzé, melytől nem kell félnünk.

Amíg tart az irgalom ideje, azaz földi életünk, bármikor a kegyelem trónusához járulhatunk, Isten egyetlen gyermekét sem utasítja el. Földi életünkben az Isten igazságossága valami ismeretlen és távoli dolognak tűnik, de ettől még létezik, nem palástolhatjuk el, és nem tagadhatjuk le. Beszélnünk kell róla, mert az utolsó ítéletkor valamennyi embernek meg kell állnia az Isten igazságos ítélőszéke előtt. Adja Isten, hogy bár ismerjük az ő haragvó arcát is, odaát már csak az ő arcának irgalmas oldala várjon minket!