Elérni az  Istent

Minden ember szíve legmélyebb vágya az, hogy elérje az Istent. Még annak is, aki ezt nem tudja, csupán valaminek a mély hiányát érzi.
Isten is a szívünkben kíván lakni. Annak azonban, hogy a Magasságos az emberi szívekben lakhasson, van egy feltétele. A szívnek készen kell állnia arra, hogy Istent befogadja.
Mi minden akadályozza azt, hogy mi Istennel egyesüljünk? Isten a tiszta és a világi vonzalmaktól mentes szíveket szereti, ezekben tud lakozást venni. Van viszont egy hatalmas bukott angyali sereg, a démonok serege, mely erőszakkal egész életünkben az ellen küzd, hogy mi az Istent elérjük, és hogy üdvözüljünk.
Mikor Istent őszintén keressük két kérdést kell feltennünk magunknak:
Melyek azok a bűnök, melyekkel én az Istent megsértem?
Mi a fontosabb számomra? A mulandó földi értékek és szórakozások, vagy az Isten szeretete és bölcsessége?
Hasonlíthatjuk a szívünket egy pohárhoz is. Mikor egy pohár tele van, nem tudunk bele mást tenni. Ilyen az szívünk is, mikor tele van az Istent megbántó bűnökkel és világi ragaszkodásokkal. Isten a megüresített szívekbe tud beköltözni. Megüresíteni egy szívet azt jelenti, megbánom és elhagyom bűneimet, felszámolom a világhoz fűződő rendetlen ragaszkodásomat, s tisztán és üresen odaadom életem Istennek.
A történet azonban itt sajnos nem ér véget.... Mikor Isten a néki megüresített szívet betölti, kívülről jön az ellenség, s mint egy erőszakkal próbálja a szívből kipréselni az Isteni kegyelmet, hogy a szív újból a bűnnek szolgája legyen és újból s világhoz ragaszkodjon. Minden hívő lélek, aki komolyan elszánta magát az Isten követésére, ismeri az érzést, ami hasonló lehet a mondabeli Sziszifusz érzéséhez, aki egy nagy golyót egy hegyre próbált felgörgetni, de az mindig újra és újra visszagurult a kiindulási pontjára , a hegy aljára.
Hiábavaló munka, hiábavaló küzdelem, újból és újból ugyanott találhatjuk magunkat a lelki életben is. Sokan ilyenkor kiszállnak a ringből: nem küzdök tovább, mert amit megszereztem, újból és újból elvesztem. Ha így teszünk, a Gonosz nyerte meg a csatát az életünkben, s elérte, hogy a példabeli pohár az Isten kegyelmének csodálatos jelenléte helyett újból a bűnnel és a világi ragaszkodással legyen tele.
Az embernek azonban van lelke és van lelkiismerete. Lelkünk létéből eredendően folyamatosan szomjazni fogja az Istent.
Lelkiismeretünk pedig a legsötétebb időszakokban is képes működni az Isteni világosságnak köszönhetően. Isten igazsága és világossága folyamatosan jelen van , folyamatosan elérhető, a világosságot ugyanis a sötétség nem pusztíthatja el, csupán elzárkózni tud előle, mély és sötét kamrákba. Talán ismerjük az érzést , mikor egy mély és sötét pincébe egy kulcslyukon keresztül beszűrődik a külső napsugár. A fény felé, azaz az Isten felé el lehet indulni, van kiút.
A lelkiismeret azt jelenti, tisztában vagyok vele, hogy mit tettem, tisztában vagyok vele, hogy milyen vagyok, tisztában vagyok vele, hogy szennyes vagyok. Mikor egy mély pincében vagyunk, nem látjuk milyen a rajtunk lévő ruha. Ha van bátorságunk a fény felé elindulni és kinyitni az ajtót, megláthatjuk magunkat. S ha megláttunk magunkat , van hová mennünk , a mi szívünk és lelkünk tisztítóműhelye a gyóntató fülke. A gyóntató fülkében Istennel találkozunk, aki megtisztítja szennyes életünket.
Isten szeretetét a bűnbocsánat után érthetjük meg leginkább. Oly gyorsan sietünk ki a gyóntatófülkéből, akár a templomból szentmise után. Elmélkedtünk-e már csendesen azon, hogy Isten eltörölte bűneinket? Ha eddig még nem gyakoroltuk, kezdjük el. Értjük-e mit jelent az, hogy a Fiú vérét kellett azért kiontania, hogy a mi szennyes ruhánk, tiszta menyegzői köntös legyen? Értjük-e mit tett az Isten értünk? És ha ezt a szeretetet megismertük, megtapasztaltuk, megéreztük, megyünk-e újra vétkezni? Megbántjuk-e újból azt, aki minket ennyire szeret? Az egészséges bűnbánat valódi mozgatórugója az, hogy én szeretem az Istent, bánt az, hogy őt megbántottam. Rossz számomra az, hogy a bűnöm által újból elszakadtam tőle, s mielőbb keresem a vele való kiengesztelődést. Aki azért jár gyónni, mert az Egyház évente előírja, vagy azért, mert fél a kárhozattól, messze- messze a felszínen van, s Isten szeretetéből még semmit nem értett meg.
Nagy különbség van azonban bűn és bűn közt is. Van, aki egy rendetlen házasságtörő kapcsolatban kéri a bűnbocsánatot, anélkül, hogy az állapotán változtatni kívánna, és van, aki nem akar egy bizonyos bűnnel együtt élni, de az újból és újból megkísérti, és rabul ejti , s éveken keresztül mindig ugyanzt gyónja meg a gyóntatófülkében. Látszólag a két eset ugyanaz, a visszaeső bűnösség esete, melynek hasonlóságát csak azért is érdemes hangsúlyozni, hogy senki ne ítélkezzen egy másik ember felett, ugyanis általában mindannyian alkalomról alkalomra, évről évre ugyanazt gyónjuk meg. Ez viszont nem szabad, hogy a bűnben akaratukkal megmaradókat arra a következtetésre juttassa el, hogy ők rendben vannak, mondván: mindenki visszaesik a megbánt bűnébe. Ha valaki így gondolkodik, az visszaél az Isten jóságával: nyugodtan vétkezhetek, sőt nyugodtan maradhatok bűnös életállapotban, Isten úgyis megbocsát.
Nagy szerepet kap itt az akarat. Akaratommal döntöm el, hogy a bűnnel szakítok, mert Istennel kívánom összekötni az életem. Aki viszont akaratával így dönt még nem lesz bűntelen, mert az ellenség folyamatosan azon dolgozik, hogy minket ismét a bűnbe hajtson. Sziszifuszi munkát végzünk tehát életünk végéig. A harcot azonban mégsem értelmetlen felvenni. Nem hiábavaló a küzdelmünk, mert csak ennek a küzdelemnek árán érhetjük el életünk legfőbb célját, megváltó Krisztusunkat. Vele egyesülünk majd a mennyei boldogságban, miután állhatatosan és kitartóan végig küzdöttük életünk sziszifuszi hegyét. Induljuk tehát és ne legyen úrrá rajtunk a hiábavalóság és csüggedés lelke! Álljon előttünk példaként a szentek élete, akik fel tudták görgetni golyóikat a hegyre, anélkül, hogy az visszagurult volna, ha úgy tetszik meg tudták mászni életük Kálváriáját győztesen, hogy annak végén Krisztussal teljesen egyesülhessenek!
Szentnek nem születik senki, szentté az válik, aki elhatározta, hogy minden áron el akarja érni Krisztust. Szentté azok váltak, akik nem csüggedtek, akik állhatatosan megfutották életük pályáját, mint szent Pál apostol.
Valamennyien elérhetjük Istent, és valamennyien szentek lehetünk, ha arra a szeretetre tekintünk mely meghívott minket a vele való közösségre. Ez a szeretet egyben a hajtóereje is annak a küzdelemnek, melyre minket Isten meghívott.