Egy pásztor krónikája

Egyszerű pásztor voltam, egy azok közül, akik Betlehem falucskája mellett éjjel nappal a nyájat őrizték. Aznap is éppen nyugvóra készültünk, miután az utolsó kóbor juhocskát is sikerült megtalálnunk. Nagyon vártam, hogy álomra hajthassam a fejem. Az éjszaka hűvös volt, magara húztam báránybőr takarómat és éppen elaludni készültem.

Akkor hirtelen hatalmas fényesség jelent meg az égen, s mintha angyalok sokasága tündökölt volna a fény közepén. Nem ez nem lehet, gondoltam, csak álmodom. De közben láttam, hogy a társaim ugyanazzal az ámulattal figyelik az eget, mellyel én. Már mindannyian értettük, hogy ez nem álom, bár felfogni nem tudtuk, hogy mi történik. Amennyire gyönyörűséges legalább annyira félelmetes is volt ez a látvány. Ijedtünkben mindannyian a földre estünk és vártuk, hogy mi lesz. De akkor egy csodálatos örömének zengett fel, soha ilyen gyönyörűségeset nem hallottam. A Földön így senki nem is tudna énekelni. Istent dicsőítették az angyalok, s az ének erejétől azt hittem azon nyomban megsemmisülök, én nyomorult ember. Hogy kerülök én ide, s mi történik itt, kérdeztem magamban? S akkor az angyalok szelíd és kedves szeretettel azt mondták: Ne féljetek, mert nagyörömet hirdetünk ma néktek. Megszületett az Úr Krisztus a Dávid városában. Gyertek és lássátok a kisdedet! Még mindig elaléltan feküdtem a földön, arccal lefelé. De most valami nagyon különleges melegség járta át a szívemet. Soha ilyet még nem éreztem. A félelmem elmúlt, felnéztem az öröméneket zengő angyalokra, s akkor egy pillanatig azt hittem én is mennyországban vagyok, s tudtam, hogy ma valami egészen különleges dolog történt. S ennek én is részese lehetek? Mért pont én? Még most sem értettem.

Azon nyomban oda kell indulnunk, ebben mindannyian egyetértettünk. Felébresztettük hát juhainkat, s az éjszaka közepén indultunk el velük a faluba, Betlehembe. Soha semmit nem vártam ennyire, minthogy megláthassam azt, akiről az angyalok beszéltek. Az út hosszú volt, és nehéz, mert a sötétben a bárányok és mi is csak botorkáltunk. De szavak nélkül is tudtuk, hogy ez életünk legfontosabb küldetése. Az ég is különösképpen megváltozott aznap, egy olyan fényes csillag jelnet meg rajta, melyet azelőtt soha nem láttunk. Mintha éppen a falu felett lett volna!

Csakhamar oda értünk, s szavak nélkül is tudtuk, hogy melyik házat kell keresnünk. Miután a bárányokat biztonságba helyeztük a falu szélén, gyors léptekkel haladtunk célunk felé. Úgy tűnt, mintha a csillag egyetlen ház fölé lett volna kifüggesztve. Különös, gondoltam!

De néhány pillanat múlva ezt el is felejtettem, mert megérkeztünk az istálló elé, ahol a kisded feküdt.

A szívem hevesen dobogott. Tudtam, hogy most olyan dolog fog történni, ami egészen különleges. Talán be sem megyek, fordult meg a fejemben, hiszen hogyan állhatnék én meg Isten Fia előtt, nem vagyok rá méltó. A szívemben viszont olyan ellenállhatatlan késztetést éreztem a tovább haladásra, hogy nem maradhattam kint. Lendült a függöny, s már bent is voltunk. Egy hűvös sötét és nedves istálló, ide született volna meg a mennyeknek királya? Hogy lehet ez? Az Isten Fia nem ezt érdemelné, gondoltam.

S akkor megláttam őt! ......Látszólag semmiben sem különbözött bármelyik kicsi újszülöttől, de az, amit maga körül árasztott, azt leírni nem lehet, majd szétrepesztette a szívemet. Éppen aludt! Mellette láttam a szent szülőket, amit a gyertya félhomályánál gondoskodó szeretetükkel körbeveszik őt. A kisgyermek arcán valami különös mennyei fény ragyogott, s ahogy őt néztem, azt hittem, hogy nem létezik más, csak a mindent átfogó csodálatos és dicsőséges öröm. A mennyország békéje töltötte be ezt a kis istállót! Jelen volt ott azon az éjszakán a tökéletes teljesség, Ég és Föld egybeforrva. Szerettem volna örökre ott maradni.

A szavak itt kevésnek bizonyultak. Semmi mást nem tudtunk tenni , földre borultunk a király előtt, s sokáig így maradtunk. ....................................................................................................................

Magamban arra gondoltam, üres kézzel jöttem hozzád, drága édesen nyugvó mennyei kisded! Semmit nem tudtam hozni neked e nyomorúságos és szegény istállóba, hiszen nekem sincs egyebem a gúnyámon és takarómon kívül. De itt nem ez volt a fontos! Én magam voltam a fontos Jézus számára. S ő nekem.

Sokáig ott voltunk, s a csendben csodáltuk a mennyország dicsőségét sugárzó kis gyermeket, akivel Isten azon a napon megajándékozott minket.

Nehéz szívvel búcsúztunk el tőle, de át kellet adni helyünket, mert kint már mások is vártak arra, hogy láthassák őt!

Utoljára még vetettem rá egy pillantást, s az ajtó felé indulva tudtam, örökre megváltoztatta az életemet ez a találkozás.

Azon az éjszakán nem is aludtunk semmit, egészen hajnalig csak róla beszélgettünk, s abban mindannyian egyet értettünk, hogy a világ legnagyobb boldogságát láthatták szemeink.