Az alázat, mint a megszentelődés legnagyszerűbb útja

 Emberi büszkeségünk életünket végig kíséri. Olyan vélt emberi nagyság ez, mely elvárja, hogy tiszteljék, megbecsüljék, megdicsérjék, megajándékozzák. Az emberi büszkeség gyakran azt hiszi magáról, hogy ő a legjobb, ő a legnagyobb, ő a legokosabb, s a másikat még akkor is kisebbnek látja magánál, hogyha az valójában tőle sokkal nagyobb. Tulajdonképpen önmagunk valótlan látásáról és megítéléséről van szó.

A büszkeség azonban nemcsak mint téves elképzelés rossz, az emberi kapcsolatainkat teljes mértékben meg tudja fertőzni, hiszen elég ha csak egy rossz szót mond ránk valaki, máris hosszas harag lehet a következménye. A harag pedig a szeretetlenséggé, rossz esetben pedig gyűlöletté fajulhat.

Tapasztalat, hogy egy idegennel szemben mindig kedvesebbek és szeretet teljesebbek tudunk lenni, mivel ők még általában semmivel nem tépázták meg büszkeségünket.

Ha valakitől viszont nem kapjuk meg azt, amit elvárnánk ( vagyis elvárná büszkeségünk) , máris képtelenek vagyunk őt tisztán szeretni.

A büszkeség egy másik megnyilvánulása az, mikor az ember látszólag jobban tudja, hogy mi a jó és mi a rossz, mint az Isten. Hihetetlen emberi magasságok! Legyünk nagyobbak az Istennél!

Láthatjuk, hogy a büszkeség akadályoz abban is, hogy az Isten törvényeit megtartsuk, és abban is. Hogy a szeretet parancsot teljesítsük.

Milyen jó annak, aki tud alázatos lenni!

Az alázat nem azt jelenti, hogy folyamatosan a megalázottság állapotát kell megélnünk. Jézus a maga nemében mindig méltóságteljesen gyakorolta az alázatot. Tudta, hogy az Atyától jött, de nem volt senkivel szemben fölényes. Nem osztott ki senkit, hogy ő az Isten Fia, és hallgasson már el a buta földi halandó. Alázattal és szeretetteljesen adta tudtára az igazságot, minden földi tévelygőnek. De ugyanakkor, mint az Ég és Föld királya szó nélkül vállalta a megvetettséget, megalázottságot is a Kálvária fel vezető úton.

Alázata abban rejlett, hogy senkitől nem várt el semmi olyat, ami az ő nagyságát dicsérné, méltatná.

És ugyanezt tették a nagy szentek is…..

Jézustól és tőlük, mi is tanulhatunk.

Amikor az alázat iskolájában el tudunk jutni oda, hogy többé már nem várunk el az emberektől sem figyelmet, sem elismerést, sem vigasztalást, nem fog fájni, ha ezeket nem kapjuk meg tőlük. Ha büszkeségünk nem sérül, akkor szeretetet sokkal bővebben fogjuk tudjuk mérni az embertársaink felé, s a harag érzése is ismeretlenné válik. Az Isteni szeretet csak ekkor tud kiáradni szívünkből minden ember felé személyválogatás nélkül.

Ha kicsik vagyunk akkor alázattal elfogadjuk azt is, hogy a törvények megszabója Isten, és nem az ember, s ekkor fogunk csak igazán engedelmessé válni.

Aki magát felmagasztalja, azt az Isten megalázza, s aki magát megalázza, azt az Isten felmagasztalja. S ezek az igazi nagyságok. Azok, akik miután megalázták magukat, már az Isten teszi őket naggyá.

Az igazi alázat arról ismerhető fel, hogy bár nagy, de sohasem dicsekszik.

Ha úgy érezzük, hogy életünkben még nem kaptuk meg azt a kegyelmet, amire vágyunk, vizsgáljuk meg magunkat, nem a büszkeségünk-e ennek az oka.

Ha igen, akkor mindenkor kérhetjük őszinte szívvel és kitartóan: Szelíd és alázatos szívű Jézus! Alakítsd szívemet a Te szent szíved szerint!