Ami az embert az Istentől ( még ) elválasztja

Bizonyára sokan elgondolkodtak már azon, hogy miután a szentáldozáskor eggyé válunk Krisztussal, miért nem tud teljes egészében és maradandóan kibontakozni belőlünk Krisztus szeretete, öröme, alázata, bölcsessége, azaz az Isteni teljesség. Ugyanis minden szentáldozáskor erre kapunk meghívást, hogy teljes teret adjunk a bennünk lakozást vévő Mindenségnek.

Valami mégis kettőnk közt áll. Valami megakadályoz abban, hogy mindig és mindenhol Krisztus módján gondolkozzunk, szóljunk és cselekedjünk. Az óemberünk ez, az ő régi szokásaival és bűneivel. Az Isten ellen lázadó emberi én ez, aki mindig a saját akaratát kívánja érvényesíteni. Az óemberünkhöz viszont tulajdonképpen semmi más nem köt, csak a megszokás biztonsága. Az újban mindig van valami félelem. Olyan ez, mintha egy nyomorúságos kis viskó után egy csodálatos palotát ajánlanának fel számunkra, s mi nem hinnénk el, hogy az valóban ingyen a miénk, vagy félnénk attól, hogy mihez kezdenénk az új környezetben, ezért inkább maradnánk a megszokott nyomorúságos környezetben, mert ott biztonságban érezzünk magunkat. Megszokásból és az újtól való félelmünk miatt követjük el a legtöbb engedetlenséget Isten ellen, s nem azért, mert nem lennénk képesek engedelmeskedni neki. Ha ugyanis már elhatároztuk, hogy új életet kezdünk, egyedül ezen a ponton tud a gonosz megkísérteni minket.

Istennek átadni magunkat annyit jelent, hogy a szabad akaratomat, melyet Istentől kaptam, iránta való szeretetből visszaadom neki. Mikor a szabad akaratom teljesen Istené, akkor nincs már hely az óember számára, mert a Krisztussal egyesült Újemberünk cselekszik bennünk. Az Istennek adott szabad akarat nem csak azt jelenti, hogy nem teszek olyat, ami Istent sérti, hanem azt is, hogy elfogadom mindazt az élet helyzetet és körülményeket, melyet az Isten megengedett számomra. Ha lázadok az életkörülményeim miatt, akkor az óemberem cselekszik bennem, akaratommal Isten akarata ellen hadakozom.

Kétféle ember létezik. Az egyik, aki azt mondja, nem bírom, hogy mindig azt tegyem, amit más mond, a saját elképzelésem szerint akarom az életemet berendezni. A másik a lemondani tudó, engedelmes ember. Régen a szerzetesrendbe belépő testvérek mindenre kiterjedő teljes engedelmességgel tartoztak elöljárójuknak. Nem volt szabad akarati döntésük, mindig azt tették, amit az elöljárójuk mondott. Tudván persze azt, hogy az elöljáró szava és döntése, azonos az Isten szavával és döntésével. így a szabad akaratukat Istennek adták át. Ezek a világot elhagyó és a saját akaratukról, Isten javára lemondó szerzetesek élték meg az Istenben való szabadság legnagyobb örömét és az Istennel való egyesülés legnagyobb mélységét. Nem feltétlenül szükséges szerzetesrendbe vonulni, hogy mindezt ma is megtegyük. Mikor egy nehéz élethelyzetre lázadás nélkül igent mondunk, arról a saját akaratról mondunk le, mely mindig a könnyebbet szeretné magának. Azzal pedig, hogy nem lázadunk az életünk nehézségei miatt, igent mondtunk Isten akaratára. Ha mindezt pedig tisztán, az óember bűnre való hajlamának leküzdésével, és a világhoz való rendetlen ragaszkodás nélkül tudjuk megtenni, csaknem elértük a tökéletességet.

Utalva az előző írásra is ( Ne szeressétek a világot, mert a világ elmúlik), összességében tehát elmondhatjuk, hogy az Istenhez való jutásunknak két nagy akadálya is van, az óemberünk bűnös és akaratos természete, és a világi dolgok vonzása. Mikor a hit útján elindulunk, mindkét oldalról folyamatosan támadni fog minket a Gonosz, mert nem akarja, hogy Isten közegében éljünk. Tudatosan kell harcolnunk e kísértések ellen. Mikor pedig e két nagy akadálytól megtanulunk elszakadni, fogjuk csak megtapasztalni az Istennel való állandó és csodálatos közösséget. Mondhatjuk, hogy életünk legfőbb célja ez, hogy leküzdve önmagunkat és a világ csábítását, már itt a Földön elérjük az Istent.