Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt az én mennyei Atyám előtt

Milyen a mi keresztény életünk? Látja-e rajtunk a világ, hogy mi Krisztuséi vagyunk? Vállaljuk-e az emberek előtt Krisztus igazságát? Létfontosságú kérdések ezek. A világ legnagyobb problémája ma az, hogy Jézus tanítványai félénkek és csendesek, a világ fiai pedig bátrak és hangosak. Ma bátran megvallja bárki az ország nyilvánossága előtt, hogy elhagyta házastársát és új társsal él együtt, de a keresztény emberek többsége még kisebb társaságban is fél felvállalni azt a véleményt, hogy ez Isten szemében házasságtörés. A bankrablókból ma médiasztárt csinálnak, de hogy a lopás kárhozathoz vezető halálos bűn, arról senki nem beszél. Mi keresztények a bennünk élő Krisztust gyakran, mint egy véka alá rejtve, sötétségben tartjuk szívünk mélyén. Nem engedjük, hogy Krisztus világosságát meglássa rajtunk a világ. Pedig a vallás nem magánügy, nem azért van, hogy magunknak őrizgessük. A sötétségben lévő világnak óriási szüksége van Krisztus fényére.

Napjainkban már nem csak a kereszténységünket nehéz felvállalni a világ előtt, hanem Krisztus mindenkori igazságát is az egyre jobban elvilágiasodó Egyházban. Ma már ott tartunk, hogy néha keresztény közösségeken belül is kellemetlen kiállni Krisztus igazsága mellett, mert az egy akolba tartozók sem egyet vallanak. Amit pl az egyik keresztény Isten törvényével ellentétesnek tart, ugyanazt egy másik megengedhetőnek, sőt normálisnak tartja. Zűrzavar van ma az emberi fejekben, keressük az igazságot, pedig nem kell messzire menni érte, hiszen az Egyház mindenkori tanításában és az evangéliumokban benne van. Ezt kell mindenkor szem előtt tartanunk. S erről kéne ma bátran tanúságot tenni a világ előtt. Az Úr keresi ma is a bátor bizonyságtévőket.

Ilyenek vagyunk mi?

Ne arra gondoljunk, hogy holnaptól egy aluljáróban mikrofonnal a kezünkben kell már evangelizálnunk, bár nem kizárt, hogy Jézus erre is meghívott némelyeket. Sokkal inkább azt várja el Isten tőlünk, hogy azokban a szituációkban, melyben idáig hallgattunk, ahol nem volt bátorságunk megszólalni Krisztus igazságának védelmében, ahol szégyelltük Krisztust, ezután merjünk tanúságot tenni róla. Merjük elmondani, hogy minket a bűn sötétségéből mentett ki, és merjük kimondani, ha Isten igazságával valami ellenkezik, még akkor is, ha az egész világ másképp gondolja. Nem azért, hogy a másik embert ezzel elítéljük, hanem azért, hogy segítsünk neki a sötétségből a világosságra jutni. Azért, mert szeretjük, s az örök boldogságát kívánjuk.

Mert ha ezt nem tesszük, akkor olyanok vagyunk, mint Nikodémus, aki csak éj sötét leple alatt titokban merte felkeresni Jézust, a többi jeruzsálemi egyházi elöljáró előtt ugyanis szégyellte felvállalni, hogy vonzódik Jézus Krisztus tanításához. Sőt olyanok vagyunk, mint Péter, Jézus későbbi apostola, aki Nagycsütörtök éjjelén a főpap udvarán nem merte megvallani, hogy Jézushoz tartozik. Mi is ugyanígy tagadjuk meg az Urat, valahányszor nem állunk ki az ő igazsága mellett, mikor ezt megtehetnénk.

Talán félünk a kiközösítéstől, vagy attól hogy megvetnek minket az emberek?! A fő kérdés viszont az, hogy nekünk az emberek véleménye-e a fontosabb, vagy az, amire Jézus elhívott minket?

Néha olyanok vagyunk, mint aki a tiszta ruhájára ráhúz egy szennyes felsőruhát, mert szégyelli a világ előtt, hogy ő tiszta, s nem akarja, hogy a világ észrevegye, hogy ő más. Valóban magunkra akarjuk húzni a világnak e rongyos és büdös gúnyáját? Nem akarjuk inkább megmutatni nekik, hogy lehet tisztán is élni? Ez nem azt jelenti, hogy mutogatunk rájuk, és undorral elfordulunk tőlük, hanem azt, hogy elmondjuk nekik, hogy Jézus Krisztus vérében megfürödve ők is olyan tiszták lehetnek, mint a hó. Mindezt ott és akkor kell megtennünk, ahol és amikor az Úr az alkalmat elkészíti számunkra, amikor erre a Szentlélek minket hív. De akkor bátran és nem meghátrálva! A világ ma sóvárogva várja az Isten fiainak eljövetelét. Sóvárogva várja, hogy megismerhesse az igazságot, s valaki megmutassa neki a helyes utat. Csendben maradó és Krisztust szégyellő tanítványok mellett mindez lehetetlen.

Isten ma arra hív, hogy lépésről lépésre legyünk bátrabbak. A bátorság lelkére van szükségünk! Krisztus apostolának lenni ma nagyon nehéz. Nehezebb, mint valaha a történelem folyamán. Mégis ez a legmagasztosabb feladat, amely valaha létezett. Ma már nem maradhatunk csendben, szavainkkal is fel kell vállalnunk Krisztus igazságát, akkor is, ha álláspontunkkal egyedül állunk egy nagy tömeggel szemben. Ha kiközösítenek minket ezért, akkor Krisztus társaivá válunk a megvetettségben. Úgy ahogyan ezt Péter és többi apostol is tette. Még a testi fenyítés sem hátráltatta meg őket, sőt éppen ez tette még elszántabbá őket arra, hogy a Krisztus evangéliumát hirdessék: " 40Azután előhívták az apostolokat, megverették őket, és meghagyták nekik, hogy semmiképp se beszéljenek Jézus nevében, majd elbocsátották őket. 41Azok pedig örvendezve eltávoztak a főtanácsból, mivel méltónak találtattak, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek. 42Nem is szűntek meg naponta a templomban és házaknál tanítani és hirdetni Krisztus Jézust." Ap. csel. 5.

Az a Péter, aki Jézus elfogásakor háromszor megtagadta az Urat, pünkösdkor teljes hittel, bátorsággal és erővel vallotta meg Krisztust több ezer ember előtt. A tagadó Péterekből minket is hitvalló Péterekké szeretne tenni Jézus! Vele tartunk?

Ez az egyetlen lehetőségünk, hiszen, ha Jézust és az ő tanítását szégyelljük a világ előtt, Ő is szégyellni fog minket az ő mennyei Atyja előtt!

El kell döntenünk, hogy hozzá akarunk-e tartozni teljesen, vagy sem, s ha igen, akkor mellette kell járnunk életünk minden pillanatában, akkor is mikor hitvallást kell tennünk róla. Csak ekkor szeretjük őt igazán. Jézus feltámadása után háromszor kérdezte meg Pétertől, hogy szereti-e őt, emlékeztetve őt arra, hogy háromszor tagadta meg a főpap udvarán. Ma tőlünk is megkérdezi Jézus: szeretsz-e engem? Nekünk nem kell Krisztus Egyházát legeltetnünk, mint Péternek, csupán minden körülmény közt hűségesnek kell lennünk ahhoz, akit szeretünk. Ez a Jézus iránti szeretet igazi próbája.